Sajnos

ez is bekövetkezett, immáron egy szülőm sem él. Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Én hiszek a földi életen túli életben, hiszem, hogy a halál egy új élet kezdete, de mégis olyan szörnyű, olyan nyomasztó.
Születésnapom reggelén férjem jókívánságokkal ébresztett, aztán telt-múlt az idő, kaptam egy gyönyörű tortát, és.... megcsörrent a telefonom, elég ismeretlen szám, dr. akárki a ....kórházból. Miért is hívhat egy orvos a 2 napja lélegeztető gépen lévő apám mellől, akinek összeesett a keringése, mégis, amíg ki nem mondta, hogy vége, addig valahogy jobbat reméltem, reménykedtem. Tehát bekövetkezett, amitől kisebb koromban sírógörcsöt kaptam, idősebb koromban megpróbáltam felkészülni. És ennyi az élet. A drága, féltve őrzött kincsek: az autó, az izé, meg a bigyó, amire vigyázni kellett, mint a szemünk fényére...most ki tudja, mi lesz vele.
Anyám halála után is elgondolkodtam erősen, hogy mikor mit gyűjtögetek, minek tulajdonítok fontosságot, mi az, amit szívesen magam után hagynék. Folyamatosan fürkészem, hogy mi az igazán fontos az életemben, s arra törekszem, hogy a lényegtelen dolgokat elhagyjam, amennyire lehet.